Lovik Károly már életében is kifejezetten
népszerű regényíró és főleg novellista volt az olvasók körében, de az irodalom
és a kritika mindvégig tehetséges dilettánsnak tartotta, nem hivatásbelinek,
hanem afféle művelt úriembernek, aki üres óráiban még irodalommal is
foglalkozik. Korai halála után sem felejtették el: akinek valamelyik könyve
véletlenül a kezébe került, azt mindig lebilincselte gondos, kellemes elbeszélő
modora, műveinek sajátos hangulatvilága, de úgy került be az irodalomtörténetbe,
mint ügyes tollú Mikszáth-epigon, valami olyasféle, mint a fiatal Krúdy, csak
mégis jelentéktelenebb változatban. A mi évtizedeinkben Illés Endréé az érdem,
hogy felismertük igazán jelentékeny értékeit, és hogy ma már úgy tartjuk számon,
mint a századforduló egyik legnagyobb magyar elbeszélőjét, novellairodalmunk
egyik legkimagaslóbb klasszikusát. Ennek az oly sokáig tartó irodalmi és
irodalomtörténeti mellékszerephelyzetnek nem kis mértékben ő maga volt az oka.
Életformája, életvitele szerint arisztokrata körökben forgolódó, előkelő
klubokban otthonos úriember volt, magamagát mindig is elsősorban lótenyésztőnek,
versenylovak és vadászkutyák szakemberének mondotta. És az is volt, sőt
világhíresség ezen a téren. A századforduló táján, ha megkérdeznek egy akár
közepes tájékozottságú angol lordot, francia lóversenyrendezőt vagy német
lószakértőt, hogy hallották-e már valaha akár egyetlen magyar híresség nevét,
hát valamennyien azonnal Mr. Charles Lovik nevét említik, aki az úrlovaskörökben
világhíres Tornyay-istálló szakmai vezetője, maga is nemzetközi hírű lovas, a
lovak élettanával foglalkozó "hippológia" tudományának az angol Bruce Lowe
mellett legelismertebb világtekintélye. Még civil foglalkozása szerint is
sportújságíróként kellett nyilvántartani, hiszen a legúribb körökben népszerű
Vadász és Versenylap című szakfolyóirat tulajdonos-főszerkesztője volt, külföldi
szaklapok is gyakran kértek tőle cikkeket, és Tisza István, a legúribb reakció
kétségtelenül igen művelt főalakja azt becsülte benne a legjobban, hogy milyen
könnyedén, tökéletesen és nyelvtudományi megalapozottsággal beszél angolul.
Ez a "kifogástalan úriember", ez a legangolabb
"clubtagok" szerint is igazi "gentleman" volt az egyik álarca. Hiszen közben
lelkes és tevékeny szabadkőműves volt, szabadkőműves-gyűlések hatásos szónoka.
Ez volt a másik álarca.
A grófoknak az volt a véleményük, hogy a
szabadkőművesség úri játék a számára, mint nem egy veszélytelen tűzzel játszó
úriembernek; a szabadkőművesek szerint az úri klubokban való csevegő otthonosság
a játék a számára, mint nem egy olyan férfinak, aki nagyon is otthonos a
lóversenyek, vadászatok, vadászkutyák világában. S itt is, ott is úgy gondolták,
hogy az írás olyanfajta passzió a számára, mint egyes gondtalan úriembereknek a
világutazgatás, másoknak az orfeumok éjszakai élete vagy a különcebbeknek a régi
pénzek gyűjtése. Holott Lovik a maga köreinek mindenki másnál élesebb szemű
megfigyelője volt, jobban látta a tényleges társadalmi problémákat, mint a
szabadkőművesek, akik hajdani polgári forradalmiságuk helyett már csak szép
szavakat mondtak az orvoslandó közbajokról, és elrekedtek a liberális polgári
demokráciánál, amely éppen minálunk mindig is inkább ábránd maradt, mintsem
megvalósítható valóság. Lovik Károly nyilvántartott úriember létére nemhogy
Rousseau-t, de a szociáldemokraták körében akkor még népszerű emlékű Lassalle-t
is ismerte, sőt eléggé járatos volt Marx főműveiben is. Rokonszenvezett a nők
egyenjogúsításával, a munkásmozgalomnak legalábbis azokkal a követelményeivel,
amelyek emberibb életet követeltek a proletároknak. Világnézete tehát körülbelül
megegyezett a századelő polgári radikálisaiéval, és ez meg is nyilvánul irodalmi
életművében. Ezt azonban még azok sem vették komolyan tőle, akiket
elgyönyörködtetett példásan szerkesztett, gondos választékossággal írt
novelláinak és regényeinek számos kötete.
Ő maga egyébként mindig is polgárnak vallotta
magát, és az is volt. Pesti értelmiségi család fia. Ez a Pest éppen egy évvel
Lovik születése előtt bővült Budával és Óbudával egyesülve Budapestté, és
azokban az években növekedett európai nagyvárossá, amikor Lovik férfivá érett. A
kamaszéveket nem itt töltötte. Korán árvaságra jutott, gyermekkora eperjesi
rokonságánál telt, majd ifjúként Kolozsvárott indult jogásznak. De közben olyan
jó lovas és lószakértő lett, hogy 1904-ben - húszéves fővel - ő nyerte meg saját
Kapus nevű lovával a nemzetközi lóversenyéletben is fontos eseménynek számító
Szent István-díjat. Ez hívta fel rá nemcsak a szakmabeliek és a lóversenyző
arisztokraták figyelmét, hanem Bérczy Károlyét is, aki egyszerre volt Puskin
Anyeginjének igen népszerű fordítója és az akkori magyar sportújságírás
vezére, a Vadász és Versenylap főszerkesztője. Maga mellé hívta a laphoz, és
Lovik hátat is fordít a jogászságnak, elmegy sportújságírónak, Bérczy
tanítványának. De Bérczytől nemcsak hippológiát és társaságbeli forgolódást
tanul, hanem orosz irodalmat is. Mellette válik Puskin, de még inkább Turgenyev
lelkes rajongójává, később pedig Csehov művészetének ismerőjévé, értőjévé és
tisztelőjévé. Az első igazán szép és méltó méltatásokat Csehovról ő írta
magyarul. Kétségtelen, hogy hamar kibontakozó írói tehetségére Mikszáth is
hatott, de ennél is erősebb Turgenyevé, Csehové és francia olvasmányaiból
Maupassant-é. Lovik Mikszáthon keresztül kapcsolódik a magyar elbeszélő
hagyományhoz, a nyelvi ízekhez, korábban még a fiatalabb Mikszáthtól sem idegen
romantikus és idillikus ábrázolásmódhoz. Szerkesztésmódja, tömörsége, kecses
arányossága azonban nagyobb formafegyelemre vall. Talán még Peteleinél is
gondosabb novellaformáló (persze a komor Peteleihez hangulatvilágának semmi
köze). A romantikához közeli ábrázolási mód főleg regényeiben érvényesül. A
leányvári boszorkány vagy Az aranypolgár kétségtelenül közeli rokon a
fiatal Mikszáthtal. De első regénye, a Doktor Pogány, amely egy orvosnő
reménytelen küzdelméről szól a női lét és munka társadalmi megbecsüléséért, egy
vérbeli kritikai realista erényeit és kibontakoztatható nagyobb lehetőségeit
ígéri. Ezt a kritikai hangot azonban csak utolsó regénye, A kertelő agár
folytatja. Ez már igazán az úri osztály kritikai ábrázolása, és sokkal több
rokon vonást mutat Turgenyev hangulatos bánatával, természetleírásaival, mint
Mikszáthtal. Az is igaz, hogy ehhez a történethez valódi kutyaszakértőnek is
kellett lennie. De hiszen Lovikot inkább tartották ló- és kutyaszakembernek,
mint igazán jelentékeny írónak. Bár regényei igen jól megírtak, nemzedéke java
terméséhez tartoznak, igazi értékei novelláiban találhatók. Novelláskötetei
olyan körképét adják kora úri világának, amely egyben ítélet is erről az
életformáról. Típusai reményvesztett vagy reménytelen útú, csődbe jutott érzelmű
emberek. Ebben a világban minden felszíni játék, és még a szerelem sem ad igazi
tartalmat a léleknek. És sehol sincs kiút. Lovik tisztán lát; valami mást,
valami tisztábbat szeretne, mint ami van, de nem hisz semmiféle megoldásban.
Valójában eszmények nélküli, pontosabban eszményeiben sem hívő, kritikus, de nem
lázadozó elme. Lírai érzelmei ellenére is hidegen diagnosztizál. És megbújik a
kifogástalan úriember álarca mögé, amelyen olykor könnyít a hasonlóképpen
reménytelen, de legalább közösségi feladatokról beszélő szabadkőműves másik
álarca. Igazából valódi polgár egy társadalomban, ahol a polgári jelen eltorzult
volt, és a polgári jövő kilátástalan. Ezt a világot ábrázolta rendkívül
elegánsan, olykor finom mosollyal, olykor halk bánattal, legtöbbször bánatosan
mosolyogva. A magyar novella egyik legnagyobb formaművésze volt.
(Forrás: Hegedűs Géza: A magyar irodalom
arcképcsarnoka)
Lovik Károly művei
| A
kertelő agár |
pdf:
2 MB |
lit:
749 KB |
