1875-ben Toldy Ferenc, aki ifjan még Kisfaludy Károly köréhez
tartozott, majd a "magyar irodalomtörténet apja"-ként Vörösmarty és Bajza
mellett a hazai romantika vezéralakja volt, élete alkonyán a Kisfaludy
Társaságban bemutat egy fiatal, bár nem éppen ifjú költőt, Kiss Józsefet és
Simon Judit című balladáját. A költő, aki ekkor és így lép be az irodalmi
életbe, ekkor már harminckét éves, alacsony, sovány, félszeg mozgású, szakállas
zsidó tanító. Már korábban megjelent egy verseskötete, de senki se figyelt fel
rá. Most hirtelen sikere van az irodalmi körökben; ez a siker a következő
években nőttön-nő, majd elérkezik egy olyan pillanat, amikor Kiss József
az ország legnépszerűbb költője.
Arany János halála után (1882) és Ady fellépése előtt
költészetünk hullámvölgybe kerül, elárasztja az epigonizmus. Vajda János ugyan
él és ír, de szinte senki sem tud róla. Komjáthy Jenő közben megalkotja
nagyszerű életművét, de erről még a barátai is alig tudnak. A korszak igazi
költői főalakja, Reviczky Gyula igazán csak korai halála után válik népszerűvé,
és kezd hatni a következő nemzedékre. Jó néhány évig az előtérben legjobban Kiss
József látszik, s ennek oka nemcsak kétségtelen költői erényeiben keresendő,
hanem abban is, hogy a századvég korának versenytárs nélküli legjobb
szerkesztője. 1890-től kezdve ő formálja A Hét című folyóirat arculatát,
és ezzel kezdődik a mi modern sajtótörténetünk, és egy ideig ez az otthona a
modern magyar irodalomnak.
Kiss Józsefnek addig sok anyagi gondot kellett túlélnie. Az
alföldi falusi zsidó kiskereskedők világából nőtt ki. Egyszerre kapja örökségül
a magyar mesevilágot és az ótestamentumot. Lélekalapozó élményei: a magyar
paraszti életforma és a zsidó ünnepek. Szülei rabbinak szánják, de tizenhárom
éves korában megszökik, maga tartja el magát, hogy világi gimnáziumba járhasson.
Idővel tanító lesz, öt évig hányódik falusi iskolából falusi iskolába. Majd
különböző városi állásokban próbál megélni: volt biztosítási tisztviselő,
hitközségi jegyző, nyomdai korrektor és álnéven ponyvaregényíró. Meg is nősült,
családja növekszik: el kell tartania övéit. Derekasan helyt is áll mindig,
igazán azonban gyerekkora óta csak a költészet érdekli.
De verseskötetéről nem vesz senki se tudomást. Míg azután a
nyolcvanas évektől kezdve egyenest divatos költő, és a kilencvenes évektől mint
szerkesztő és költői példakép szinte irodalmi diktátornak számít.
Mi adta és mi adja mindmáig költészetének varázsát? Alighanem
átmeneti jellege. Alapjában az Arany János-hagyományokhoz kapcsolódik, korábban
éppen balladáival volt népszerű, nyelvezete is a hagyományos népnemzeti
költészethez köti, de ugyanakkor ebbe a költészetbe olyan modern hangok
vegyülnek, amelyek már a XX. századot idézik. Kiss József világa átmenet a
falusiasság és a nagyvárosiasság között, a hagyományszeretet és a forradalmiság
között, a hazai ízek és a nagyvilágiasság között (egyszerre hat rá Arany János
és Heine), verselése átmenet a magyaros hangsúlyos és a nyugat-európai
időmértékes között (a XX. századra jellemző új magyar prozódia az ő verseiben
kezdődik). Költészetében új képvilág jelenik meg, előbb a magyar falusi,
paraszti életformájú zsidóság, majd a nagyvárosi kispolgárság.
Nem volt olyan modern, mint Reviczky, de sokkal több köze
volt a nemzeti hagyományokhoz. Nem volt olyan látomásos, nagy poéta, mint Vajda
János, de sokkal jobban érezte a költészet napi szükségletét. Aranyhoz mérten
epigon, Adyhoz mérten már ósdi - mégis ő az egyik összekötő láncszem Arany és
Ady között.
Ha pedig olvassuk, magával ragad a Kiss József-versek meghitt
varázsa. Hangvételében valami sajátos összhang szólal meg a gőgös öntudat és az
öngúny között, az irónia és az érzelmesség között, a dolgok tudomásulvétele és a
felháborodás között, a pátosz és a pátosz kinevetése között. Ez pedig, messze
túl Heinén, még Horatiusnak is kései utódává teszi. Részvéte a szenvedés iránt
nem olyan mélységes, mint Reviczkyé, de látványosabb. Elbeszélő költészete akkor
is, ha a falut idézi, akkor is, ha a nagyváros kisembereiről szól, az Arany
János utáni epika új hangú és új témavilágú költőjét mutatja. Lírája a
hangulatok finom árnyaltságára vall.
Világnézete sajátos ötvözet a maradiság és a forradalmi
ábrándok között. Alapjában szerelmes a hagyományos falusi Magyarországba, de
közben együttérez a proletariátus küzdelmeivel, habár a szocialista
forradalmakat csak a messze jövőben képzeli, s amikor hosszú élete alkonyán
elérkezett a forradalom, ő már idegenül, riadtan vette tudomásul. De
közben ő írta meg a forradalomra várás egyik legszebb magyar költeményét, a
Tüzeket, és 1905-ben azzal a Knyáz Potemkinnel üdvözölte az orosz
forradalmat, amely a nagy forradalmi líra múlhatatlan alkotása.
Szerelmi lírája kései termék. Idős korában lángol fel az a
titkolt szerelem, amely merőben új hangot talál: a végső nagy érzelmek
vallomásait.
Nyelve gazdag és színes, Arany és Ady között ő ír a
legszebben és legnagyobb szókinccsel magyarul. Verselése a klasszikus
formakincset vegyíti a népi hangvétellel. A hangsúly és az időmérték olyan
együtthatását állítja elő, amellyel jelentős hatással van az egész rákövetkező
magyar költészetre.
Sorsa azonban tulajdonképpen tragikus, noha a Simon Judit
Kisfaludy társaságbeli bemutatójától kezdve szakadatlanul sikeres. De miközben
az epigonizmus évtizedeiben ő jelentette az újat, a korszerűt, miközben kitűnő
érzéke volt a napi aktualitáshoz, nem tudott igazán modern lenni, és a modernek
szemében nemhogy ő volna az előd és a példakép (mint Reviczky vagy a felfedezett
Vajda), hanem ő képviselte az elavultat, sőt a reakciósat. Adynak és a vele
együtt induló újaknak előbb lelkesen adott teret A Hétben, hanem amint
azok megtalálták valóban új hangjukat, megriadt tőlük. Amikor a Nyugat
megindult, A Hét a Nyugat ellen fordult. Ezt pedig kihasználta a politikai és
irodalmi reakció. Az öreg Kiss József a hagyományok költője lett az újítókkal
szemben. Azoknak oldalára került, akik ellen küzdeni akart költészetével is,
szerkesztői munkásságával is. Élete folyamán szakadatlanul igyekezett, nehogy
Arany-epigonnak lássék, idős korára az Arany-epigonizmus fő képviselője lett. A
Tüzek és a Knyáz Potemkin költője 1918-ban és 1919-ben nem a
forradalom oldalán állt. Igaz, nem állt már sehol sem, beteg aggastyán volt, de
a másik oldalhoz tartozott. Az öreg zsidó, aki egy életen keresztül
felháborodottan küzdött az antiszemitizmus ellen, az antiszemitizmus jegyében
győző ellenforradalommal egy nevezőre került az Ady-hagyomány és a modern magyar
költészet ellen, amelynek pedig szerkesztőjeként egyik fontos bábája volt. Így
azután élete végére komor magányban maradt.
Közben mégis az új előkészítői közé tartozik. Verselése
fontos előrelépés Ady és az Ady utániak prozódiája felé. Forradalmi ábrándjai
politikailag is a valódi forradalmi költészetet előlegezik. A Hét, amelynek ő a
lelke, a provincializmussal szemben a nagyvilágiasságot hozza az irodalomba. És
mindezekkel a haladó mozzanatokkal mélyebben kapcsolódik a népköltészethez is,
az Arany János-hagyományhoz is, mint korának nála haladóbb költői. Így igazán ő
a közvetítő régi és új között akkor, amikor forrongva készül az új magyar
költészet.
De túl irodalomtörténeti helyén és jelentőségén, van néhány
olyan lélekhez szóló lírai költeménye, van néhány olyan lélekizgató elbeszélő
költeménye, s ezeken belül van néhány olyan múlhatatlan szépségű
versszaka, amely a halhatatlanok, a mindig élők, a minden időben eleven hatásúak
között biztosítja nevét és életművét.
(Forrás: Hegedűs Gyula: A magyar irodalom arcképcsarnoka)
Kiss József művei
